“Fenntarthatóságról beszélünk”

Kategória: Párbeszéd.

Kőszegi András
Amit CSR-nek hívunk, az tulajdonképpen egy kicsit idejétmúlttá is vált, igazából fenntarthatóságról beszélünk. Nagyon érdekes a helyzet a világban és Magyarországon, mert mindenhol mást és mást jelent, miközben a dolgok globálisan egy irányba tartanak. Te hogyan látod ezt a területet, amit fenntarthatóságnak nevezünk?

Nevelős Orsolya
Szerintem mindenhol ugyanazt jelenti, inkább az értelmezése tér el, amiben tényleg nagyon sokszínű a világ, de még országokon belül, céges társadalmon belül is. De az tény, hogy a fenntarthatóság az maga az ernyőfogalom, és az alatt szerepelnek az egyebek, mint a CSR is. A fenntarthatóság is egy trendi szó, amit koptatnak rendesen, és pont a félreértelmezések, vagy a periférikus értelmezések tehetik tönkre. A fenntarthatóságot érdemes egyszer úgy kimondani az embernek, hogy hallja, hogy mit mond, tehát fenn tartani valamit. Abból  alapvetően adódik az, hogy miről is szól ez az egész történet. Ez egy közgazdasági fogalomként indult, ezt  a nagy többség már rég nem tudja,  vagy fogalma nincs, és megmarad a környezeti aspektusoknál. Ennek társadalmi területei is vannak, de oda tényleg már a legkevesebben jutnak el, illetve akkor elkezdik CSR-nek, vagy valami hasonlónak becézni. Leragadnak nagyon sokan az adományozásnál, meg esetleg az önkéntes munkánál, vagy valami ilyesminél. De alapvetően tényleg a felelősségvállalás és a tisztelet lenne az, ami még a fenntarthatóságnál is feljebb helyezhető fogalom, ha szabad ilyen filozofikus magaslatokba emelkedni. Ha azt mondjuk, hogy az ember – és itt nehéz az embert a cégtől elválasztani, mert a cég is emberekből áll -, tisztában van azzal, hogy nem ő itt az atyaúristen, hanem ő egy rendszernek a része, és egyébként  nagyon sokféle rendszernek a része, és ennek megfelelő alázattal és tisztelettel áll hozzá a természetes, az épített, és a társadalmi környezetéhez, akkor már rendben vagyunk, mert akkor ő már nagy bajt nem fog csinálni, sőt,  építőleg fog hozzájárulni a fejlődéshez.

Alapvetően akkor a felelős működésről beszélünk, ebben a tekintetben ez az egész CSR, vagy fenntarthatósági kérdés egyáltalán nem új, ha úgy tetszik, a Bibliában minden benne van.
A nap alatt nincs új. A spanyol viaszt nem kell feltalálni, csak újra  meg újra emlékeztetni kellene magunkat, hogy van spanyol viasz, elő kellene venni a fiókból, semmi új nincs ebben. Ha az alapvető értékekig valaki visszanyúl, és akkor itt lehet jönni az olyan teljesen sablonos szövegekkel, hogy a józan paraszti ész, akkor ez mind igaz, mert ha veszek egy felelős vállalatot, neki ez józan érdeke. A saját cégemet alapul véve, amely 167 éve itt van a piacon, és  folyamatosan valaminek az élén áll, technológiának, innovációnak, mert ezt fenn  kell valahogy tartani, és ez teljesen száraz, fekete-fehér érdeke annak a cégnek gazdaságilag, társadalmilag, mindenhogy. És akkor ebből megint adódik ez a hármas aspektus, a környezeti, társadalmi és közgazdasági. Egy céget üzemeltetni kell, annak rengeteg gazdasági aspektusa van. De ahhoz hogy üzemeljen,  emberek kellenek, emberek fogják ezt az egészet működtetni, akik valahol élnek. Az összes összeadódik. Bármelyik megbillen, akkor a másik kettőt rántja magával.

Az igaz,  hogy nincs új a nap alatt, és nem kell feltalálni a spanyol viaszt, annyiban mégis más a helyzet talán, hogy nyilván a környezetünk változik és változnak a társadalmak.  Ha már az innovációt említetted, a technológia is jelentősen befolyásolja, átalakítja az életünket, ha úgy tetszik, ugyanolyan kommunikációs forradalmak vannak talán, mint a az írás, a könyvnyomtatás, a beszéd megjelenése, a technológiák talán ugyanilyen forradalmi változások. Bizonyos szempontból, ha nem is kell feltalálni, de újraértelmezni talán kell a felelős működés fogalmát, mert ez a fajta technológiai változás hozott egy olyan változást, vagy helyzetet az életünkben, hogy láthatóan feléljük, vagy túlnyújtózkodunk a lehetőségeinken.
Amit most mondasz, a technológia meg a változó világ, ez a periféria, ez az amiben élünk. És az ember lényege az ugyanaz. Újraértelmezni, persze meg kell vizsgálni, hogy éppen hol élünk, és akkor ahhoz megfelelő módon hozzáállni.   Az adaptáció az egyik legfontosabb feladata jelen pillanatban az emberiségnek, és ennek része a technológiához való alkalmazkodás, az új társadalmi rendszerekhez való alkalmazkodás, de a környezeti  dolgokhoz, a klímaváltozáshoz is alkalmazkodnunk kell, mert most ha feje tetejére áll a világ, és egyik napról a másikra  0-ra csökkenti a CO2 kibocsátását, ami nyilvánvaló nonszensz, mert ezt nem tudja megtenni, már akkor is bekövetkezik a klímaváltozás.  Csak a korábbi ilyen mértékű nagy klímaváltozásokhoz képest most van egy óriási különbség, amit még a történelemből visszaazonosítottak, a jégkorszak, meg hogy mi történt akkoriban, és az emberek valamilyen szinten túlélték. Igen, csak nem voltak annyian, mint most mi vagyunk, és hogyha valahol nem érezték olyan jól magukat,  akkor fölpakoltak, és arrébb mentek. Aztán vagy sikerült, vagy nem, ez egy más kérdés. De most nincs hova menni, mert mindenhol van ember, és mindenhol éli föl azt a maradékot, vagy azt az erőforrást, ami még rendelkezésre áll. Ilyen szempontból az adaptáció nagyon fontos. Adaptálnunk kell magunkat az új közgazdasági rendszerekhez, illene ezt proaktívan olyan irányba terelni, ami fenntartható. Nyilván nem ezt a rendszert kell fenntartani, hanem meg kellene találni azt, ami fenntartható tud lenni, mert ez nyilvánvalóan nem az, ez már mindenhol látszik, ezért esünk egyik válságból a másikba, akár gazdasági válságból, akár ennek azért vannak olyan hatásai, amit nem feltétlenül kötünk össze mindig első körben, de ha belegondolunk, a biztonságpolitikai kérdések, az élelmiszerellátás és ebből fakadó egyéb ilyen kérdések mind ugyanott gyökereznek.

Alapvetően mindent GDP-ben számolunk, a jólétben, és a jólét is egyfajta új fogalom, újfajta megközelítés.
Igen, csak ezt is azért át kéne gondolni. Most mi a jólét? A fogyasztói társadalom,  ez jó így, ahogy van? Ez eleve egy nagyon vékony rétegnek jó így, ahogy van. És persze én is nagyon könnyen beszélek, mert a középosztálynak egy olyan rétegében élek, ami tényleg kifejezetten kényelmes, de tényleg ezek a legfontosabbak? Ha belegondolunk, hogy itt mi lehet az alternatíva, természeti katasztrófákat látunk, és látjuk, hogy ott mi történik akár teljesen jólétben élő emberekkel, ahogy elvesztik az otthonaikat, akkor nem inkább valami olyasmi a jólét, hogy én hosszú távon jól érzem magam, és esetleg a gyerekem is, az unokám is?  Biztonságban, nem éhezve, normális körülmények között, nem egyszer 50 fokban, egyszer meg -20-ban, meg nem egyszer árvízzel, és egyszer meg szárazsággal küzdve tengetjük a napjainkat, hanem esetleg egy olyan környezetet tudunk teremteni – mert ebben vastagon benne van az ember is, nemcsak a természetes környezetről van szó –, illetve  abban találjuk meg magunkat, ahol az embernek nemcsak a túlélés, a piramis legalja a feladata, hanem ne adj isten még alkotni is van kedve és lehetősége. Ha már emberek vagyunk, és kaptuk azt a rengeteg plusz csodát az állatokhoz képest, hogy gondolkodunk és döntéseket tudunk hozni, akkor ezt érdemes lenne kihasználni.

Amiről mi most beszélgetünk, ezek a filozofikus kérdések nem csak nálunk Magyarországon merülnek föl, tulajdonképpen ha úgy tetszik, ezen a területen nincs lemaradásunk, mert gondolkodni mi is tudunk, mi is meg tudunk fogalmazni új irányokat, vagy fel tudunk vetni problémákat.  Mennyire értik ezeket a problémákat, vagy mennyire valósan közelítik meg?
Azt gondolom, hogy az egész világra az igaz, hogy a problémák ugyanazok és az emberek bizonyos körei ezt látják is, csak ahogy az előbb beszéltünk arról, hogy a piramisnak mely részével van elfoglalva az ember, hát nyilvánvalóan ahol alapvetően az életben maradási kérdés a probléma, és nem egy adottság, ott nem fognak tudni elkezdeni foglalkozni ezekkel a filozofikusabb kérdésekkel, az igazán hosszú távú kérdésekkel. Ahol az egyik napról a másik napra való lét a probléma, ott nem fognak tíz, száz, kétszáz évre előre gondolkodni, mert egész egyszerűen nincs erre kapacitás. Ilyen szempontból valamilyen mértékben le vagyunk maradva, ha nem is nagyon, mert azért nálunk sem az egyik napról a másikra az átlagos probléma, de az tény, hogy egy kicsit az aktuális kérdésekkel mi is jobban el vagyunk foglalva, mint a hosszabb távú dolgokkal. Pedig muszáj lenne. Ami viszont még egy teljesen általános probléma, és ez az adaptációnak az egyik legnagyobb akadálya jelen pillanatban, az egymásnak a megértése.  És ez most nem feltétlen csak kulturális témakörben értelmezendő, a különböző népek egymás iránti megértése és toleranciája,  hanem mondjuk az akadémiai világ és a köznép – nevezzük így –, aminek nyilván én is tagja vagyok, hogy bizonyos körök, kisebb-zártabb körök remekül elbeszélgetnek egymás között arról, hogy mik a valódi hosszú távú problémák, és az emberiség mivel néz szembe, csak éppen ezt maguk között, a maguk nyelvén vitatják meg, és még csak azt se feltétlen érzem, hogy olyan csuda nagy igényük lenne arra, hogy ezt közkinccsé tegyék, vagy értelmezhetővé tegyék az átlagembernek. Az átlagember pedig azt gondolja, hogy ezek miről beszélnek – ha egyáltalán eljut hozzájuk ez az információ –, micsoda arrogancia, nem is értem, hogy miről van szó. És nincs meg a kapcsolat a kettő között. Egészen odáig, amíg a világ változása abban merül ki, hogy most három vagy négy centimétert emelkedik a tengerszint, ezzel a nagy többség nem tud mit kezdeni.   Nyilván óriási különbség, és rengeteg embernek,  aki tengerközeli vidéken él ez élet-halál kérdése, vagy az otthonának az elvesztésének a kérdése, de azért a világ nagy részének nem ez a problémája, hogy egy centiméter különbség az hova megy, hanem a közvetett, másodlagos, harmadlagos, negyedleges dolgok lesznek a problémái, amiről viszont senki nem beszél, mert nincsen elmondva, hogy az az egy centiméter különbség, mondjuk egy párizsi háziasszony életében mit fog jelenteni.

Az akadémiai csoportok és a köznép között is van egy gap, de nagy gap van a  gyakorló szakemberek és az akadémiai világ között is.  Tehát valóban ez az egy centiméter nagyon fontos, de alapvetően a társadalom elöregedése, a generációs különbség a munkahelyeken, az oktatás és a gazdaság kapcsolata, a nők helyzete a világban,  a női munkavállalók, a női vezetők kérdése,  ezek mind-mind fenntarthatósági kérdések, és ezt napi praxisból tudjuk, hogy az akadémiai világ előszeretettel dobálja vissza ezeket a témákat.
Ha egyáltalán foglalkozik a kellő komolysággal ezekkel. Persze most jól átrágtuk mi is a környezeti dolgokat, de saját magamnak mondva ellent, mert szerintem sem az az egyetlen ami létezik, a társadalom az iszonyú fontos, és tényleg nem tudom, lehet hogy foglalkoznak vele, de megint nem jut el hozzánk kellő mértékben. A másik az, hogy amiket most említettél pár dolgot, nagyon sokan nem is azonosítják, hogy fenntarthatósági kérdés. Például az oktatás. Aztán a valódi diversity egy-egy vállalkozásnál vagy a társadalomban, ami nem csak a nemek közötti sokszínűség, hanem korbeli sokszínűség is. Ha megint vállalatra értelmezem, akkor ott a 30–40 éves tapasztalattal rendelkező kollégára ugyanúgy szükség van, mint a frissen végzett, ereje teljében lévő új kollégára. És akkor sorolhatnánk mindenféle más területet is. Az, hogy most van egy olyan statisztikai tény is, hogy a férfiak fogynak – sajnálom, ez van –, a fiamnak jobb dolga lesz, ez is egy olyan kérdés, hogy ez van, ez tény, akkor mit csináljunk vele? Nyilvánvalóan akkor a lányokat  motiválni kellene olyan területek felé, ami hosszútávon a világ megváltását hozhatja, és ez adott esetben lehet, hogy a műszaki területek felé kell őket irányítani, aztán jobban kellene képezni őket, és teret engedni a női munkaerőnek, ez szerintem kifejezetten egy nagyon fontos területe a fenntarthatóságnak.

Ha a nagyobb képekből visszajövünk a szűk látótérbe, te is,  női vezetőként egy 167 éves vállalatnál dolgozol. Hogyan fordítódik le egy ilyen nagyvállalat napi életében mindaz, amiről beszéltünk?
A Siemens egy izgalmas vállalat, már csak azért is, mert ez a 167 év ez egy attribútum. A másik az az, hogy jelen pillanatban 365 ezren dolgoznak a cégnél, és ami még izgibb, hogy mindez 192 országban. Itt jön egy nagyon érdekes terület, hogy van egy Siemens-kultúra, egy cégkultúra, amely akár ilyen fenntarthatósági kérdéseket is értelmez. Ezt mondjuk az arab világban, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Kínában és Európában hogy lehet összeegyeztetni, mondjuk a helyi kultúrával. Ez azért egy komoly kihívás, és nagyon-nagyon érdekes. Például a nők szerepe: valójában minden kultúrában máshogy állnak hozzá ehhez a kérdéshez. Ezen, mondjuk egy saját kultúrával rendelkező vállalat, ország az országban akár tud valamennyit változtatni, de hát nyilvánvalóan itt is nagyon fontos az egyeztetés és az adaptáció. Ez olyan, mint minden kommunikációs feladat, ahhoz hogy egyáltalán szót tudjak érteni, vagy meg tudjam mozdítani, ahhoz először az ő nyelvén kell elkezdeni beszélni, és utána hozhatom egyre közelebb a magaméhoz. Ha a Siemens is beteszi a lábát egy számára idegenebb kultúrkörbe, mondjuk a nyugati kultúra sok helyen ismert, de akár Kínáról, akár az arab világról könnyű is elképzelni, hogy ott mik a különbségek, akkor el kell kezdeni azokkal alapvetően együttműködni, és utána mozdítani ezen a Siemens eredeti, vagy saját kultúrájának irányába.

Alapvetően a Siemensnek vannak tulajdonosi, befektetői elvárásai, üzleti célokat kell szolgálni, és ezekben az idegen kultúrákban neki kell mozdulni, bele kell állni nagy társadalmi problémákba, adott esetben annak a megoldásába, vagy csak a megoldásának katalizálásában szerepet vállalni, hisz ahogy mondod, az állam az államban nagyobb erőforrásokkal, büdzsével, tudással rendelkezik adott esetben,  mint az az ország,  vagy az a régió, ahol jelen vannak. Nagyon érdekes kérdés, hogy az alap kulturális értékek hogyan mutálódnak az egyes régiókban, és mégis az egésznek egy egységes képet, irányt kell mutatnia.
Azért ha a Siemens nagyobb erőforrással rendelkezik, mint az adott ország, akkor nem biztos, hogy ott olyan óriási üzletet lehet csinálni, de tény az,  hogy vannak ilyen területek is, ahol nagyon aktívan megjelenik a cég, és tényleg érdek nélkül. A legújabb ilyen projekt, amire nagyon büszkék vagyunk, és ez komolyan hosszú távú és nagyon klassz dolog, hogy Dél-Afrikában építettek egy iskolát a nulláról, ahol mérnökképzés zajlik, és a köveket is úgy hordták össze. De ez egy egészen érdekes konstrukcióban történt, mert már általános iskolától viszik a gyerekeket ebbe a technológiai irányba. És az oktatást is, annak tartalmát is, és minden infrastruktúrát is a Siemens rakott össze, és egyébként ehhez a világ minden tájáról toborzott  dolgozókat.  Most is egy magyar kollégám megy ki másfél hónapra dolgozni, tehát önkénteseket toboroz, hogy ebben ott segítsenek. Egyébként pedig az, hogy infrastrukturális és ilyen nagy fejlesztési kérdésekben egy ekkora vállalat mit tud tenni – és itt a Siemens mellett még mondhatnánk jó pár céget –, hát ez teljesen egyértelmű. Ilyen komoly innovációval rendelkező technológiai vállalatok fogják tudni megadni az emberiség problémáira a valódi válaszokat. Nekem közgazdász a végzettségem, tehát cikizhetem saját magamat, amit szoktunk úgy mondani, hogy a közgazdász meg a jogász az magyaráz problémákat, a mérnök pedig megold. Ez a napi életünkben kellene, hogy egy kicsit nagyobb szerephez jusson. Itt igenis ezekre a kérdésekre, amikkel mi most szembesülünk, ezekre nagyon sok esetben technológiai válaszok kellenek. Az, hogy az elöregedő társadalomnak is milyen problémái vannak, erre is nagyon sok pillanatban pontosan a mérnöki, illetve valamilyen szinten a társadalomtudományi területek fogják tudni  megadni a választ, és ez el van hanyagolva. Tehát amivel nap mint nap itt is találkozunk, hogy mérnökhiány van, ez egy nagy probléma, és ez a cégeknek is probléma, de ez a társadalomnak lesz egy óriási problémája.

Nem hogy lesz, hanem már nagyon érezhető ez a probléma, és valóban nagyon kevesen veszik komolyan. Egyet azonban látni kell, hogy egy nagyvállalat, amikor egy CSR-programot indít, ez nem egy nettó jótétemény, hanem egy nagyon jól felfogott üzleti és társadalmi érdek. Azt gondolom, ami vád éri a vállalatokat ilyen esetben, ugyanannyi vád érhet minket fogyasztókat, állampolgárokat is, tehát a felelősségünk és a cselekvési és gondolkodási kényszerünk az közös.
A társadalomnak az az érdeke, hogy jól működő rendszerek legyenek a világban, és ennek a vállalati szféra ugyanúgy része. Ha nincsenek jól működő vállalatok, akkor mi hol dolgozunk, ki ad nekünk munkát és fizetést? És akkor ki fogja előállítani azokat az új innovatív termékeket, és most nem csak a Siemens dolgaira kell gondolni, mert az élelmiszeriparban is, az energiaiparban is, vagy ha életünk bármelyik területére gondolunk, akárhová nézünk, ezekkel valakinek foglalkoznia kell. Mindenképpen szükséges hasznot termelni, mert ha nincs haszon, akkor a működésén túlmenően a cég nem tud mással foglalkozni. Ha mi azt várjuk el a cégektől, hogy ők hihetetlen felelősek legyenek, és erre mindenféle erőforrást, emberit is meg anyagit is fordítsanak, akkor ők kizárólag a hasznukból tudják megtenni. Tehát akkor miről beszélünk? Kell a haszon. És ha én prémiumot várok az év végén a cégemtől, akkor ő miből fogja nekem azt odaadni? Nyilvánvalóan abból, hogy az én munkám által is ő hasznot tudott termelni. Ez soha nem vált el, és ez egy nagyon nagy probléma, ha bárki úgy gondolja, hogy szétvált. Az érdek ugyanaz, a vállalat egy rendszer, de ugyanúgy emberekből áll. Megint vissza kell menni a spanyol viaszig, itt arról szól a dolog,  hogy én, mint egyén, és egyébként mint csoporttag, mindenféle csoportnak a tagja, a családomé, a vállalatomé, Magyarországé, én jól legyek, az én  környezetem jól legyen, és egyébként én ehhez hozzájáruljak, hogy mindez jól legyen. És ne csak hátradőljek, és akkor majd lesz valami. Szerintem a legfontosabb, amit meg kell, hogy értsen mindenki, legyen művész, tanár, mérnök, akárki, hogy mindenkinek meg kell találnia a maga feladatát, egyedül nem kell világot megváltani, nem is lehet. Mindenki találja meg a maga feladatát, azt lássa el felelősen a legjobb tudása szerint, és lehetőleg ne akadályozzon senki mást annak a feladatának az elvégzésében. És ha ezt meg tudjuk teremteni, akkor már nincs baj. A TED-előadáson foglaltam úgy össze – és annál jobbat azóta sem tudok kitalálni –, hogy a konstruktív, kooperatív és békés együttélés, együtt gondolkodás és együtt  fejlesztés kell, hogy legyen mindennek az alapja, az eszköze és a végcélja. És akkor már jól vagyunk. És erről szól valójában a fenntarthatóság. (2014.03.21.)
(BrandTrend)